Felsőhegy

Felsőhegyen csak néhány alkalommal jártam, nagyon régen. Nem ismerem a falut, így fotót sem készítettem a faluban, a faluról.
Ma utunk volt Zentára és Felsőhegyre is be kellet mennünk. A keresett utcát könnyen megtaláltuk két fiatal útbaigazításának segítségével. Leálltunk a Petőfi Sándor Művelődési Egyesület előtt. Útitársaim elmentek a keresett címre, én pedig fényképezni kezdtem. Szembe volt a falu temploma, azt kezdtem el fotózni. Mire az első kép elkészült, már azt vettem észre, hogy gyerekek nyüzsgölődnek körülöttem. Kérdezgették mit és miért fényképezek és persze, hogy őket is fényképezzem le. Lefényképeztem őket. Hozol majd nekünk, ha kész lesz a kép? – kérdezték. Mondtam, hogy nem, mert nem készül belőle papírkép. Akkor most megnézzük, mutasd! – kérték. Megmutattam az LCD-n a képet. Ekkor jött a döbbenet. Részemről. Talán a legkisebb fiú volt közöttük, aki hirtelen odanyúlt a géphez és gyors mozdulatokkal kezelte a menüt, nagyította a képet, nézte a következő képet… Mindez egy pillanat alatt, mintha mindig a fényképezőt kezelné, gyors, határozott mozdulatokkal. Aha, jók – mondták, elköszöntek és már el is tűntek az utcába befordulva. Én pedig ott álltam megdermedve az ámulattól. Be kell vallanom, hogy amikor megmutattam a képet a gépen, magamban azt gondolhattam, hogy most látnak először ilyet, hiszen olyan kíváncsisággal és érdeklődéssel nézték. De amikor a legkisebb szöszke odakapott a géphez és kezelte a menüt, akkor rájöttem, hogy nem jól gondoltam.
Készítettem még néhány képet a faluban, a többiek is megérkeztek és tovább utaztunk Zenta felé, persze a gyerekekkel történt élményem meséltem útközben.