A zenei szép

Isten divertimentója
A szerző alaposan beleprüsszentett a nulláslisztbe, amikor a programzenével azonosított Liszt és Wagner zenéjét választotta céltáblául, azért, hogy a zene autonóm jellegét megalapozhassa. Alapvetése, hogy a zeneesztétika tudományába helytelen érzéseket keverni. Vitája a romantikus művészetfelfogással emlékeztet engem az almanach, vagy emlékkönyvlíra vitájához a pozitivizmussal, formalizmussal. Szerinte ez esztétikai ábránd. A neves provokatív szerző álláspontja két szélsőség közt foglal helyet: a szép végső értéke közvetlen evidenciáján alapszik, de egyetlen zenei törvény sem, vezethető le egyetlen olyan álláspontból sem, amely az érzésre apellál. Egyenesen szembefordul azzal a nézettel, mely a zene funkcióját az érzések ábrázolásában keresi. Érthetetlen a számára, folytatja a szerző, a rózsa illatozik, tartalma mégsem az illat ábrázolása, az erdő hűs enyhet áraszt, mégsem ábrázolja az enyhítő hűs érzést, s számára nem szócsata, mikor szembefordul az ábrázolás fogalmával. Ugyanakkor kijelenti, hogy a zenemű szépsége sajátosan zenei szépség, ami a hangkapcsolatoknak sajátja, ha azok nem vonatkoznak idegen, zenén kívüli gondolatkörre. Íme, egy régi vágású, snájdig Pithagorasz-hívő, hisz az ő iskolája igyekezett arányokra, számelméleti törvényszerűségekre, rezgések összehasonlítására stb. redukálni (vagy kiterjeszteni?) a zene lényegét, amelyről maga Yehudi Menuhin mondotta, hogy Isten szava. Valószínűleg a kortárs kritikusokban megállt az ütő, amikor a szerző kijelentette, hogy Liszt programszimfóniái minden eddiginél jobban lemondtak a zene önálló jelentéséről.
A szerző nem lacafaszázik: első oldalon definiálja, hogy a szép filozófiája nem az érzet lánya, s Grillparzer véleményét osztja: "A legrosszabb szolgálat, amelyet Németországban a művészeknek tettek, minden bizonnyal az volt, hogy összegezve a művészet elnevezés alá sorolták őket. Mert, ha ezek mégoly számos ponton érintkeznek is, mégis végtelenül különböznek egymástól az eszközökben, azaz gyakorlásuk alapfeltételeiben. Ha a zene és a költészet közötti különbséget frappánsan akarjuk jellemezni, akkor fel kell hívnunk a figyelmet, hogy míg a zene hatása az érzéki ingertől, az idegek játékától indul, és miután felpezsdítette az érzést, a legmagasabbra, a szellemben megnyilvánuló végső instanciához emelkedik, addig a költészet legelőbb a fogalmat ébreszti föl, s csak azon keresztül hat az érzésre, az érzékit csak a legmagasabb vagy a legalacsonyabb rendű formájában engedi érvényesülnie. A zenéé a test átszellemítése, a költészeté pedig a szellemi megtestesítése."
Nézzük, hogyan folytatja polémiáját a szerző: "A zene-ahogyan tanítják nekünk-nem képes fogalmak útján foglalkoztatni az értelmet, miként a költészet, s éppoly kevéssé látható formák révén a szemet, mint a képzőművészetek, vagyis, mondják, hivatása abban áll, hogy az ember érzelmeire hivatkozik. A zenének úgymond az érzésekkel van dolga. De hogy miben is áll ez az összefüggés zene és érzések között, konkrét zeneművek és meghatározott érzések között, a természet mely törvénye szerint működik, és a művészet mely törvénye alapján alakítható ez az összefüggés, azt sűrű homályban hagyják mindazok, akiknek éppen "dolguk volt" vele. Csak akkor fedezhetjük fel, hogy az érzések kettős szerepet játszanak az uralkodó zenei szemléletben, ha szemünk egy kissé már hozzászokott ehhez a homályhoz."
Akárhogy szívjuk a fogunk, Hanslick nélkül képtelen értelmezni az atonális zenét, nélküle a zenében még kőbaltával harcolnánk ballisztikus rakéták ellen, de nem érdemes búslakodnunk, hisz Hanslick épp azért tett a legtöbbet, ami minden zeneszeretőnek szívügye kell, hogy legyen: a zene autonómiája a fundamentuma minden megjegyzésének.

A kiadó:
Eduard Hanslick műve, A zenei szép (1854) a zeneesztétikai irodalom legtöbb vitát kiváltó alkotása, amelynek alapvető tézisei mind a mai napig megosztják a zenei műértők és műkedvelők táborát. Hanslick a "zenei szépségben" olyan minőséget igyekezett megragadni, amellyel a zenei műalkotások nem a befogadó lelki tartalmainak, nem a fogalmi nyelvnek, és nem is a természet-utánzás eszméjének köszönhetően rendelkeznek, hanem saját egyedi "hangozva mozgó formáik" révén.
javascript:exxiteFShow('hosszuleiras')
Kizárólag ez utóbbiak alkothatják a zeneesztétika tárgyát, amelyeket végre meg kell szabadítani az "érzések homályától", a "patologikus élvezettől", a zene tiszta lényegét korlátozó "költői póráztól", egyáltalán a "jelentés fantomjától".
Liszt és Wagner, a mű legfőbb ellenfelei, ebben súlyos félreértést, szentségtörést, üres formalizmust láttak, ami nagyban befolyásolta a könyv recepcióját. A zenei szép ma mégis joggal tekinthető a zene esztétikai megítélésében a 19. század közepétől meginduló protofenomenologikus színezetű szemléletváltás kezdőpontjának, s ezzel együtt e többé-kevésbé a mai napig rejtett hagyomány kulcsművének.

Kerekes Tamás

Eduard Hanslick: A zenei szép
Typotex Kiadó
www.typotex.hu
bori@typotex.hu

Belépés

BIZTONSÁG
A biztonság érdekében
Image CAPTCHA
Írja be a képen látható karaktereket

Lapjaink

Cégkatalógus
Poslovni adresar Vojvodine
Délvidéki eseménynaptár
Vajdaság Portál